SZTE Klebelsberg Könyvtár
Bár a Város a szakadék szélén a felszínen egy nevelődési regény, valamint egy szerelmi háromszög története, de igazából azt kívánja bemutatni, hogy a még vitathatatlanul szovjetnek született Ogarjov és a nála jóval fiatalabb, az európai kultúrára és az európai életre is kitekintő Malja, hogyan viszonyulnak egymáshoz, kisülhet-e bármi jó kettejük kapcsolatából.
Az elbeszélő nézőpont kiválasztása különleges, nagyon ősi és zsigeri atmoszférát teremt, míg a több szempontból újra és újramesélt események rávilágítanak, mennyire különbözőek vagyunk és mégis mennyire egyformák.
A szereplők, karakterek, érzések, prioritások, célok cserélődnek, ám egyvalami mégis átszövi mindet: a tű és a cérna, amelynek segítségével a szabó befoltozza a zubbonyt, ami megmenti a meggyötört lelkeket az éhhaláltól, a krematóriumtól, a fel-feltörő emlékektől, a rémálmoktól és az önmarcangolástól.
Garaczi László legújabb kisregénye egy megérkezni nem akaró világvége fenyegetésének árnyékában szétbomló szerelmi viszony érzékletes beszámolóját adja.
Megmenteni bárkit – mondja a cím, s ezt azzal egészíthetnénk ki, hogy csak a saját történetében lehet. De mindhárom történet értékelhető egyfajta antifejlődésregényként is, amennyiben a polgári társadalomból való kiszakadás-kiíródás az eredmény, nem az integráció.
Az igazság nyelvei tulajdonképpen olyan, mintha beülnénk egy Rushdie-szemináriumra: ott rejlik benne az író elképesztő műveltsége és tudása, miközben rengeteg elgondolkodtató kérdés kerül elő. Rushdie pedig úgy mesél az irodalomról, hogy közben folyamatosan beleszövi a személyes élményeit és tapasztalatait is.
A magányos farkas boldogsága is a hegyekbe, méghozzá az olasz-svájci határ mentén húzódó Monte Rosa-hegylánc birodalmába vezeti az olvasót. Kicsit olyan, mintha az elődje, a Nyolc hegy koncepciójának kissé átírt, rövidített kidolgozása lenne: feszesebb, fesztelenebb, kissé felületesebb is, ám esszenciálisan benne van, amiért Cognetti szövegeit annyira jó olvasni: a meditatív hangvétel, a múló idő melankóliájának bemutatása, a néhány vonással felvitt helyzet- és jellemábrázolások, no meg az andalító hangulat- és tájképek.
A Kanada magában hordozza Ford jellegzetesen tárgyilagos, lakonikus stílusát, miközben áthatja valamiféle régivágású, sokféle részleten elmélázó, nagyregényes mesélőkedv, és egyfajta soha el nem múló, tompa és feszítő hatás.
Egy különös, tragédiákat őrző és tragédiák felé futó kisregény, amely megkérdőjelezi az összes olyan közhelyet, amelyet egy lektűrrel vagy egy lektűrszerzővel kapcsolatban meg szoktunk fogalmazni magunknak.
A Majdnem negyven szövege pedig magával ragadó, néha kicsit túl direkt, néha vicces, néha kétségbeejtő, pont, mint egy majdnem 40 éves egyedülálló anya élete.