SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
A Narrenturm: Bolondok tornya a maga masszív 592 oldalával legalább olyan sokkoló, mint amennyi történelmi adatot, latin kifejezést és családfát zúdít az olvasóra. Annak ellenére, hogy nem könnyű olvasmány, tökéletesen hozza Sapkowski lehengerlően humoros stílusát és a tőle elvárt szintet.
A tizennyolc novella legtöbbje sci-fi, a fantasy és a mágikus realizmus műfaja visszaszorul, emellett a személyesség és érzelmesség ebben a kötetben jóval kevesebb szerepet kap, holott a hívószavak megegyeznek: Isten, haza, család. Csak az istenek itt digitális szörnyek, akik a bolygó pusztulásán vagy annak megmentésén feszülnek egymásnak, a haza egy elhagyott, majd újra terraformált bolygó vagy egy emlékkép a fizikai síkról, a család egy adathalom, amelyben a mintázatok nem a formális logika szerint ismétlődnek és öröklődnek tovább.
Az új Paolini-könyv egy tipikus, valahonnan ismerős, újszerű, mégis komfortzónán belül maradó űreposz, aminek minden elemével találkoztunk már, ezért bátran és rajongással fogyaszthatjuk anélkül, hogy túlságosan megviselné a gyomrunk.
Marjorie Liu és Sana Takeda ezidáig idehaza három gyűjteményes kötetet számláló Monstress – Fenevad sorozata az utóbbi évek egyik legnagyobb fantasy szenzációja, mely mind a képregényrajongóknak, mind a fantasy szerelmeseinek nagy kedvence lett. A Monstress azonban jó eséllyel tarthat igényt a képzőművészet rajongóinak figyelmére is, ugyanis a szecesszió és a manga találkozásából született tablói az utóbbi évek legigézőbb képeit kínálják az olvasóknak.
Minden bizonnyal nem váratlan az sem, hogy Kleinheincz Csilla és Roboz Gábor harmadik válogatását is a fantasy túlsúlya jellemzi. A science fictiont pedig már végképp hátrahagyták a mi valóságunkból kiinduló, de azt alaposan megcsavaró, meglehetősen különös vagy éppen horrorisztikus irányokat vevő weird sztorik is.
Elsősorban azért lenyűgöző a könyv, mert érzelmileg roppant bátor – sokkal bátrabb, mint amit a mai sci-fi és fantasy fősodor megenged magának. Azt hiszed, George R.R. Martin merész volt, amikor az első könyve végén lefejezte Nedet, vagy mert megírta a véres esküvőt? Bradbury kacagna rajta; az ő történetei az ember valódi (mármint „nem fantázia-világbeli, hanem benned is mindennap létező”) érzelmeivel dolgoznak; ő megenged magának olyan végkicsengéseket, amik a fikciós műfajok minden megszokott sémájával szembemennek, és empatikus lelkedet kifacsarják. És ebből az írói bátorságból néhány valóban nagyszerű novella keletkezett, a hangvétel és alműfajok nagy változatosságában: kalandos sci-fi, apokaliptikus és posztapokaliptikus történetek, disztópia, horror.
Egy olyan világban játszódik a történet, ahol az ún. „fennmaradottak” egy szörnyű pusztítás után otthonra találtak és nemzeteket alapítottak. De ez csak a történelmük. A regény főszereplője Lia hercegnő, akit kényszerházasságra köteleznek, ám a lány megszökik még az esküvő előtt. Egy messzi halászfaluba menekül és kocsmai felszolgálónak álcázza magát. Két férfi is színre lép: Kaden és Rafe. Az egyikük orgyilkos, akit azzal a paranccsal bíztak meg, hogy ölje meg a hercegnőt. A másikuk pedig az elhagyott herceg, aki meg akarja ismerni a lányt, aki faképnél hagyta őt az oltárnál. Ezután kezdődik az igazi kaland, a tervek szövögetése és az ellentétes nemzetek kibékítése.
A dzsinn szó hallatán a Disney-féle Aladdin vicces, jószándékú, minden kívánságot teljesítő szelleme ugrik be, esetleg Az Ezeregyéjszaka meséi emberi rabigába hajtott, vagy épp gonosz szándékú lényei. De hogy mi van a dzsinnek erején túl, arról S. A. Chakraborty rántja le a leplet első regényében, a Bronzvárosban.
A gonosz két arca címre hallgató válogatás szépen bemutatta, hogy nagyon is sok meglepetés, váratlanul szórakoztató és hangulatos történet rejtőzik még a Hellboy-életműben, amiket kár lenne kihagyni. Elvégre hol máshol találkoznánk fehér lovat megülő, szőke boszorkánnyal, egyiptomi múmiával, gigantikus disznóharcossal és maláj démonnal alig pár oldalon belül?
Tulajdonképpen a könyv második fele talán éppen azért is olyan hatásos, mert a nem túl izgalmas és eredeti felvezetés után óriási váltást jelent a háború borzalmairól olvasni. Egészen addig a pontig olyan, mintha egy Harry Potter-kötetet kezdtünk volna lapozgatni, ami egy ponton hirtelen átment Trónok harcába. Az iskolai hétköznapok bemutatását felváltják a különféle kegyetlenségek meghökkentően részletes leírásai, a kezdeti óvatos optimizmust pedig a növekvő reménytelenség. Az éles hangulatváltás mellett pedig különösen érdekessé teszi a könyvet a romantikus történetszál hiánya és az is, hogy a szerző nem igyekszik szimpatikussá tenni a központi karaktert.