SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
A tíz éves Daniel Semperet egy hajnalon antikvárius édesapja elviszi a titokzatos barcelonai könyvtárba, az Elfeledett Könyvek Temetőjébe, ahol örökbe fogad egy könyvet, amely döntő hatással lesz életére. Élete minden fordulatát a könyvnek köszönheti: a szerelmet, a barátságot, a veszélyes ellenfelet. A kalandokban gazdag történet végig feszültségben tartja az olvasót.
Még nem olvastam arról, hogy hogyan is maradt ki Spanyolország a második világháborúból. A spanyol polgárháborúról már olvastam korábban, tetszett, hogy abban az időben a marokkói protektorátust mutatta be. Ez a rész nekem nem volt annyira színes, szagos, mint szerettem volna, de gondolkodás nélkül megérdemli az öt csillagot a második világháborús Madrid és főleg a lisszaboni kaland miatt, ami feszült és izgalmas volt.
Jó hangulata van, nem kevés művelődéstörténeti érdekességgel ételekről, ruhákról, úgy általában a római életmódról. Történelmileg is hitelesnek tűnik, megvannak a fontos és a kevésbé ismert, nem olyan fontos események, bár néhány évszám nekem hiányzott belőle. Tetszett a két főszereplő jellemábrázolása, hogy mindketten erősek és intellektuálisan is társai egymásnak.
A lapokról sütött a könyvek és az olvasás iránti megingathatatlan hűség. Ez a könyv számomra az a bizonyos, nagybetűs KÖNYV. Gyógyír és balzsam a léleknek.
A két írónő egy rettentő nehéz témát, a II. világháború és a német megszállás borzalmait dolgozza fel, mégis, a könyv könnyed, teljes kikapcsolódást nyújt úgy, hogy közben megannyi történelmileg hű részlet és esemény tárul a szemünk elé.
Két szálon két szereplő életét követjük nyomon az 1700-as évek Londonjában, egy népszerű kurtizán és egy szerencsétlen kereskedő a két kulcsfigura, akiknek a sorsa (nem meglepő módon) összefonódik a címben beharangozott hableány miatt. Mr. Hancock szert tesz a mitikus lényre, némi noszogatásra belátja, hogy ez kiváló üzleti lehetőség – és találkozik Angelica Neallel az ünnepelt prostituálttal.
De mindent összevetve jól esett, csöppet sem bántam meg, hogy elolvastam (amit mellesleg igen gyorsan ment).
A Ferrante tavasz egyelőre véget ért. Lila és Lenu történetét besűrítettem egymás utánra, szünet nélkül, mivel kérte a folytatást. A 3. regénnyel érünk el arra a pontra, ahol a két nő élete elkezd egymástól erősen távolodni – és nekem személy személy szerint Elena Lila nélkül már nem volt annyira izgalmas. A főszereplők 20-as éveik végén, 30-as éveik elején járnak, fizikailag is távol egymástól. Mind a két nő tudja már, milyen is egy elrontott házasságban élni, a fókusz azonban itt Lenun van inkább.
Kevin Kwan egy olyan világot mutat be első művében, amelyben mindennek és mindenkinek megvan az értéke. Nem csupán egy egyszerű romantikus regény, hanem társadalomkritika is. Rachel egy intelligens amerikai lány, aki az első találkozásra készül a párja, Nick családjával, akikről korábban nem sokat tudott. Nem számít rá, hogy belecsöppen a szingapúri elit világába, ahol a vagyon és a származás mindennél többet jelent.
Egyrészről ne tévesszen meg senkit sem a rettentő és tré és gusztustalan borító – nem szirupos lányregény Ferrante könyve, sem a marketing lufi a szerző kilétét illetően, nem igazán érdekes a szerző személye, fontosabb, amit ír. Ez alatt pedig azt értem, hogy nagyon alaposan ismeri a női/kislány lélek működését Ferrante, bárki legyen is ő. Mivel nemrég jártunk Nápolyban és sokszor szembe jött a könyv, jó ötletnek tűnt elolvasni.
Többször gondolkodtam már azon, vajon mi a titka Backmannak? Miért van az, hogy olyan sok és sokféle embernek bejön? Mert persze egyszerű azt mondani, hogy jól ír… de ugyan ez mit is jelent ebben az esetben?