Wesley Chu: Időrabló
Sok divatos elemből áll össze ez a történet. Az eleje határozottan fogyaszthatóbb volt, mint a vége, bevallom, a szerelmi szál engem nem fogott meg, és elég nyűgösre is sikerült.
Sok divatos elemből áll össze ez a történet. Az eleje határozottan fogyaszthatóbb volt, mint a vége, bevallom, a szerelmi szál engem nem fogott meg, és elég nyűgösre is sikerült.
Ez rendben volt. Nagyon is. Marko Kloos egy olyan military sci-fit írt, ami ugyan nem tobzódik az eredeti ötletekben, de nincs is benne hiba. Főszereplőnk, Andrew Grayson a kiélt és túlnépesedett Földről igyekszik megpattanni, ennek pedig egyetlen útja van a nem túl vidám jövőben, ha katonának szerződik.
Többször gondolkodtam már azon, vajon mi a titka Backmannak? Miért van az, hogy olyan sok és sokféle embernek bejön? Mert persze egyszerű azt mondani, hogy jól ír… de ugyan ez mit is jelent ebben az esetben?
Chuck Palahniuk egyszerű, velős mondatokban mesél, kissé lázálomszerűen ugrálva, de aki ismeri már a történetet, annak egy pillanatra sem fognak gondot okozni a hirtelen váltások – és ez a zseniális adaptálást dicséri –, szinte pörögnek a filmkockák a szemed előtt. Hatásos és jól megfilmesíthető anyag, de az író művészi magaslatokkal nem fárasztja magát, sokkol a nyerseségével és képtelen vízióival. Cselekményességével inkább forgatókönyvszerű, a leírások inkább szimbolikusságuk miatt szerepelnek, a monológok filozofikussága egyszerűségre törekszik, hogy mindenki megértse és magáévá tehesse őket. Így viszont a regény gyorsan és addiktívan olvasható.
Mit tud ez a könyv, ami ennyire tetszik az olvasóknak? Valódi gyöngyszem vagy csak hype? Egyáltalán minek olvassuk: teológiai fejtegetés, vallásos irodalom vagy sci-fi? Nem folytatom, mert számos olyan kérdést lehet feltenni, amelyekre nincs egyértelmű válasz, kezdve azzal, hogy egyáltalán nem mindegy, hívő vagy ateista, sci-fiben járatos vagy járatlan befogadóról van szó.
„Az Egyetleneim című kultkönyv írójának valóságot az álmokkal keverő, kultúrtörténeti és fantasztikus elemekkel átszőtt kalandregénye egyszerre juttatja eszembe Poe, Lovecraft sötét vízióit és Szerb Antal melankolikus utazóregényeit. Főhőse alvajáróként bolyong a modern tudomány, az iparosodás, a degeneráció poklában, miközben mániásan keresi a világból kivesző szépséget, mitikus teljességet. Különösen tetszett az örömlány által elbeszélt folytatásos mese, amely nélkül Jonathan sem ébredhetne rá küldetése valódi céljára.”
Képzelj el egy világot, ahol nincs mágia, csak tudás. Ezt a borzasztó méretű tudást egy könyvtár őrzi, írója és fő könyvtárosa Apa – mondjuk úgy, többé-kevésbé Isten. Vagy valami olyasmi. Apa 12 tanítványt vesz magához, aki a 12 tudomány, vagyis a 12 katalógus ismerői és gyakorlói lesznek. Ezek közül egy főszereplőnk, Carolyn. A tanulási módszertan valahol a brutális, az embertelen és a totálisan romboló között húzódik, így fiatal felnőttkorukra lelkileg sérült és változó mértékben őrült lesz mindegyikük. Na, ez az alapszituáció.
A világhírű brazil író kisfia egyéves születésnapjára írta ezt a szomorú, mégis bájos mesét egy macska és egy fecske szerelméről. Gyönyörű illusztrációk díszítik, és nemcsak gyerekeknek tanulságos.
Azaz a Szólíts a neveden a hedonizmus könyve, de a hedonizmus melankóliájáé: az élvezkedéssel együtt járó lelkifurdalást és szégyent sem hallgatja el. A vágy és az undor itt végig kéz a kézben jár – Aciman nem titkolja, hogy a test néha másra vágyik, mint a lélek, ami mindkét téren szenvedésekhez vezethet. A két fiatal férfi a teljes érzelmi skálán végigmegy a nyári hetek alatt, ami csak még feledhetetlenné teszi az együtt töltött időt.
Összességében elégedett vagyok a lezárással, ez a sorozat hozzám sokkal közelebb áll, mint az Első törvény ciklus. Kellően realista, kidolgozott, nem bánik itt sem kesztyűs kézzel a szereplőivel, de nem olyan erőltetetten gusztustustalan, mint a korábbiak.