SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
Engem mindenesetre most is magával ragadott a Varjú alakja, így Porter műve egyfelől egy méltó főhajtás a nagy előd előtt, másfelől azonban egy nagyon is egyedi, nagyon is személyes alkotás, ami egyszerre vicces, szórakoztató és szomorú. Bár jelentősége nem lehet akkora, mint a nagy elődé, de így is jó belépő lehet a Hughes-életműbe – de természetesen azért önállóan is megállja a helyét. Mindenesetre ajánlom.
Az írónő egyik legnagyobb erőssége, hogy az általa teremtett világokban nagyon átgondoltan, logikusan és realisztikusan építi fel a társadalmi-politikai rendszerek működését. Rendkívüli módon ért a hangulatteremtéshez, ami az Irha és bőrben különösképp zseniálisra sikerült. A helyszínválasztásai jól megfontoltak, szorosan kapcsolódnak az események sorozatához, érezhető olvasás közben, hogy mindennek pontosan meghatározott szerepe van a történetben. Ami azonban igazán érdekessé teszi a sztorit, hogy három, teljesen különböző helyzetű főszereplő nézőpontján keresztül láthatjuk ugyanazt a világot.
Elgondolkodtál már azon, hogyan építenél lávaárkot a házad köré? Felmerült már benned, mi a legcélszerűbb módja az űrből való postázásnak? Foglalkoztat a kérdés, hogyan lehet végrehajtani egy kényszerleszállást? Gyakran elmélkedsz azon, mi a legjobb módszer egy szelfi elkészítésére? Érdekel, hogyan befolyásolhatjuk az idő múlását? Szeretsz azon gondolkodni, milyen vastag Gruyère sajt szükséges egy medence falához? Ha a kérdések mindegyikére nem a válasz, az még nem jelenti azt, hogy ez a könyv nem neked való. Ha ugyanis legalább az egyiknél felnevettél és elkezdett pörögni az agyad, hogy mi lehet erre a hülye kérdésre a legjobb válasz… nos, akkor biztosan neked találta ki Randall Munroe a legújabb könyvét.
Bár igyekszik magát átlagos amerikainak beállítani, aki elköveti az összes kulturális baklövést, amit az átlagos amerikaiak külföldön elkövetnek, valójában egy mélyen érző és gondolkodó lélek, akit emellé kiváló, fanyar humorral és vaskos öniróniával vert meg az anyatermészet. Ennek köszönhetően csetlése-botlása, meg ahogy mindezeket elővezeti, rendkívül mulatságos. De még a legordenárébb poénokat is olyan intelligensen írja le, hogy az olvasó nem rajta nevet, hanem vele. Már csak azért is, mert óhatatlanul is rájön (mármint az olvasó), hogy sem az idegen földön járó amerikaiaktól, sem a hazai pályán kiszámíthatatlanul játszó franciáktól nem különbözik olyan nagyon. Számos olyat ír le Mark, amit Magyarországon is megtapasztalhatna, vagy amit egy magyar ember külföldön pont ugyanígy nem értene.
Megítélésem szerint a regény hangvétele alapvetően eltér attól, amit Christie-től megszokhattunk. Ebben az esetben sokkal több a belső monológ, ami a mondatok hosszúságában és a szóhasználatban is eltér az események olykor kissé szikár leírásától, ráadásul hiányzik a detektív figurája is. Arról nem is beszélve, hogy a „mindenki mindenre és mindenkire gyanakszik” megoldásnak köszönhetően a Tíz kicsi néger műfajilag sokkal közelebb áll a rém-, mint a detektívregényhez.
Az Allah tágas földje egy igazi disztópia. Egy európai nagyvárosban az egységes európai szuperállam, a Páneurópai Szövetség területén játszódik, pontosabban annak bevándorlók lakta Zónájában. Főszereplője pedig Naszím, aki mintha Matthieu Kassovitz Gyűlöletéből lépett volna elő. Identitásában sokkal, de sokkal fontosabb a boksz, a hiphop meg az online RPG, mint az otthonról hozott hagyományok. Naszím személyes elszigetelődése párhuzamosan – és szoros összefüggésben – alakul az Páneurópai Szövetség rendőrállami fordulatával.
A regény már címével és borítójával is egyértelműen jelzi, hogy paródia. A norvég ø betű használata, a téli tájban guggoló szerző képe, a fülszöveg (a meg nem írt regényekről, és az Oslótól délre, Szentesen született szerzőről) mind biztosít arról, hogy a humor lesz az uralkodó minőség a kötetben. Ebben nem is kell csalódnunk, hiszen Kőhalmi közel háromszáz oldalas szövege tobzódik a poénokban, szinte követhetetlenül, mondatról mondatra ontja az újabb és újabb szellemességeket. Már maga a főhős, a notórius kávé- és kéregzuzmószesz-fogyasztó Bjørnsen is komikus alak, de az őt segítő, szekrényben élő tizenöt éves kamaszlány, vagy egy nyomozó bal agyféltekéjével dolgozó beszélő kutya is meglehetősen furcsa figurák.
A csendmadár olvasása különleges, lebegő élmény. Lassan csordogáló, mégis lebilincselően izgalmas trip egy beteg lélek legsötétebb bugyraiba. Ez az utazás, ha betalál, hosszú ideig az olvasóval is marad. Jóval az utolsó, sejtelmes és hidegrázós betűinek értelmezését követően is. Visszafogott, finom eszközökkel éri el a bőrünket bizsergető, halk katarzist. Akárcsak a csendes eső, a pocu pocu.
Természetesen azt, amit a legkevesebben jósoltunk, de tán a legtöbben vártunk tőle: folytatás helyett kvázi-kiegészítést ír, úgy, hogy az érvényes lehet a sorozat mellett is (hisz simán belesimulhat June sorozatbéli útja, legalábbis eddig), de olvasható és érvényes a sorozat ismerete nélkül is. A szolgálólány (ki az eredeti regényben névtelen) meg is jelenik, meg nem is. Meséje (mely az eredeti regény zárásában megjelenített történelmi konferencia résztvevői előtt még kétes hitelességű) folytatódik is meg nem is. Szerzőnk fókuszt vált, új elbeszélőket választ és más kontextusba helyezi Gileád kétes tündöklését és bukását.
Raziel arkangyal egy nap az emlékeitől megfosztva, emberi testben ébred Amerikában. Semmit nem tud erről a világról, ezért sok időbe telik neki beilleszkedni. Aztán mire végre megtalálja a helyét, és kezd megbarátkozni a gondolattal, hogy halandóként kell élnie, megjelenik Uriel arkangyal, aki közli vele, hogy eltűnt a minden égi és földi tudást tartalmazó könyv, amelyet egykor ő adott oda az embereknek. Uriel megígéri Razielnek, hogy visszaszerzi neki az angyalszárnyait, hogyha megtalálja a könyvet. Segítőtársat is ad mellé, egy elkárhozott lélekből lett démon személyében. De hiába vannak ketten, és hiába kapnak térképet is a könyvhöz, a keresés nehezebbnek és kalandosabbnak bizonyul, mint gondolják. Az idejük pedig véges.