Garaczi László: Weszteg
Garaczi László legújabb kisregénye egy megérkezni nem akaró világvége fenyegetésének árnyékában szétbomló szerelmi viszony érzékletes beszámolóját adja.
Garaczi László legújabb kisregénye egy megérkezni nem akaró világvége fenyegetésének árnyékában szétbomló szerelmi viszony érzékletes beszámolóját adja.
Az Élni tovább ugyanakkor nem hazudik a címével: megterhelő olvasni, de mégsem a borzalmak hangsúlyosak a könyvben, hanem a szépen felépített katarzisok. Sőt, megkockáztatható, hogy Abgarjan írja a legszebb zárómondatokat, amik sorra szíven döfik az olvasót. Mindezt úgy, hogy az író megismétli az Égből hullott három alma bravúrját, és a novelláskötet úgy életigenlő, hogy közben nem tiszteletlen a veszteségekkel szemben, nem csúszik át olcsó giccsbe, nem használja ki a tragédiát.
Megmenteni bárkit – mondja a cím, s ezt azzal egészíthetnénk ki, hogy csak a saját történetében lehet. De mindhárom történet értékelhető egyfajta antifejlődésregényként is, amennyiben a polgári társadalomból való kiszakadás-kiíródás az eredmény, nem az integráció.
Ahogy a Kézbesíthetetlen szerelemből is kiderül, az írónőt elsősorban hétköznapi emberek belső folyamatai érdeklik, a politikai vagy történelmi fejlemények legfeljebb csak háttérként jelennek meg írásaiban. A külső valóságtól azonban – néhány szürreális elem megjelenése mellett – nem szakad el, márpedig a kínai valóság a lenyűgöző iramú fejlődés ellenére kőkemény tud lenni.
A magányos farkas boldogsága is a hegyekbe, méghozzá az olasz-svájci határ mentén húzódó Monte Rosa-hegylánc birodalmába vezeti az olvasót. Kicsit olyan, mintha az elődje, a Nyolc hegy koncepciójának kissé átírt, rövidített kidolgozása lenne: feszesebb, fesztelenebb, kissé felületesebb is, ám esszenciálisan benne van, amiért Cognetti szövegeit annyira jó olvasni: a meditatív hangvétel, a múló idő melankóliájának bemutatása, a néhány vonással felvitt helyzet- és jellemábrázolások, no meg az andalító hangulat- és tájképek.
A Kanada magában hordozza Ford jellegzetesen tárgyilagos, lakonikus stílusát, miközben áthatja valamiféle régivágású, sokféle részleten elmélázó, nagyregényes mesélőkedv, és egyfajta soha el nem múló, tompa és feszítő hatás.
A Majdnem negyven szövege pedig magával ragadó, néha kicsit túl direkt, néha vicces, néha kétségbeejtő, pont, mint egy majdnem 40 éves egyedülálló anya élete.
A lány, a nő, a többiek fejezeteiből egy tabló áll össze. Minden fejezet egy-egy karaktert állít a középpontba, minden karakter a saját világának középpontja és a saját univerzuma legfőbb mozgató ereje: monológokat olvasunk.
Nem tesznek úgy Darvasi László novellái, mintha tudnának bármit is a haldoklók gondolatairól. Ehelyett figyelik őket, hozzátartozóikat, szűkebb-tágabb környezetüket, a nem haldoklókat, másképp szenvedőket egyaránt, felfogják és közvetítik mindannyiu(n)k rezdüléseit, drámáit.
Jhumpa Lahiri rövidke alkotása ennek a furcsa szemléletmódnak és felépítésnek hála válik igazán különleges és egyedi kötetté, amely minden rövidsége ellenére is egy kimondottan lassú és az olvasóit is lelassulásra késztető költői próza, így elsősorban azoknak ajánlom, akik nem pörgős cselekményt, hanem csendet, otthonosságot és elmélyülést keresnek egy-egy kötetben.