SZTE Klebelsberg Könyvtár
Nem tesznek úgy Darvasi László novellái, mintha tudnának bármit is a haldoklók gondolatairól. Ehelyett figyelik őket, hozzátartozóikat, szűkebb-tágabb környezetüket, a nem haldoklókat, másképp szenvedőket egyaránt, felfogják és közvetítik mindannyiu(n)k rezdüléseit, drámáit.
Jhumpa Lahiri rövidke alkotása ennek a furcsa szemléletmódnak és felépítésnek hála válik igazán különleges és egyedi kötetté, amely minden rövidsége ellenére is egy kimondottan lassú és az olvasóit is lelassulásra késztető költői próza, így elsősorban azoknak ajánlom, akik nem pörgős cselekményt, hanem csendet, otthonosságot és elmélyülést keresnek egy-egy kötetben.
A Stoner az, ami miatt az irodalmat kitalálták: nem a sekély igazságok, hanem a jelentéktelen apróságok szép megfogalmazása, a stílus és a mondanivaló csodálatos egysége. A könyvből árad a csendes szomorúság, mégsem szomorú.
Ha úgy tetszik, az angol nyelvű irodalomban Dickens története képviseli a karácsonyi ünnep világos, Joycé pedig a sötét oldalát: míg az egyik azt mutatja be, hogy a múlt szelleme milyen magasra tud emelni, a másik azt, hogy ugyanez a múlt milyen erővel képes lehúzni, megbénítani, paralizálni.
A regény alaphelyzete egy fekete és egy fehér házaspár szoros barátsága. A fekete Gwen Shanks és a fehér Avia Roth-Jaffe bábák, az otthonszülés elkötelezett támogatói. A férjek, a fekete Archy és a zsidó Nat apró second hand lemezboltot működtetnek, Tropakörnyék elnevezés alatt. Az Oakland fehér, illetve fekete lakónegyede között húzódó lepusztult területről elnevezett üzlet eleve veszteséges, ráadásul a profi sportolóból popmogullá átvedlett fekete milliárdos, Dumdum Goode a közvetlen közelében szeretné felépíteni legújabb üzletközpontját.
Milan Kundera is ezzel a problémakörrel foglalkozik, miközben filozófiai, történelmi és politikai színezetben tálalja a `68-as prágai tavaszt, s az események sodrásában vergődő szereplők életét. Egy orvos, egy pincérnő, egy festőnő, és még néhányan mások, mind ebben a zűrzavarban álmodják az életüket, bizonytalanul keresik a boldogságot és önmagukat, ám hiába, hiszen csupán küszködnek kapcsolataikban és munkájukban, nem lelve helyüket a világban.
Jonathan Franzen regényét viszont kifejezetten azoknak ajánlom, akik egyébként nem is szeretik a családregényeket, mert unalmasnak, esetleg cselekményszegénynek tartják őket. Az amerikai író úgy mesél, hogy egy percre sem veszíti el a legfőbb fonalat, ám közben mellékszálakon, melléksztorikban mutatja meg a szereplőket a maguk mélységében. Mi pedig észre sem vesszük, hogy elkanyarodott, annyira szervesülnek a nagy egészbe a kisebb-apróbb történetek.
Az itt szereplő tizennégy novella nem meglepő módon arról szól, amit a cím is sugall, a Hemingway által megrajzol végletekig maszkulin, férfias világban a férfiaknak magukban, nők nélkül kell boldogulniuk, és ha végül el is buknak, ebbe a bukásba belenemesednek.
Aubert minden egyes mondatával egy generáció, sőt, még inkább egy konkrét életszakasz problémáját jeleníti meg: a modernkori fiatal nőét, aki nem tudja eldönteni, mit szeretne. Szeretne „szabad” lenni, és kötöttségek nélküli kalandokban részt venni, szeretne sikeres lenni a szakmájában és messzire jutni a ranglétrán – de miért rándul szinte feloldhatatlan görcsbe a gyomra, mikor legjobb barátnője bejelenti, hogy terhes? És miért viselkedik kifejezetten ellenségesen, mikor egy friss házaspár meghívja magukhoz, hogy tekintse meg új otthonukat? Aubert szereplői a két véglet között vergődnek, ide is, oda is húz a szívük.
Leginkább azonban egy elemi – zsigeri – példázat hitről, szeretetről és szabadságról, szétszóratásról és egybegyűjtésről, csupa olyan fogalomról, ami egyben érzet is, és amit elmagyarázni hívőként a nem hívőnek tulajdonképpen lehetetlen.