SZTE Klebelsberg Könyvtár
Az olvasó – a borító és a fülszöveg sugallata ellenére – nem egy távoli világba lép be, hanem saját belső valóságával szembesül. A versek azonban megteremtik a más élethelyzetekbe való helyezkedés, az együttérzés és a megértés lehetőségét is. Izsó Zita könyve bár megkísérli feltárni a traumák elbeszélésének egy lehetőséges módját, legnagyobb erénye mégis az, hogy eközben rávilágít az önmagunk által felállított korlátokra, saját bekerített erdőnkre.
Cecilie Enger regénye, A fehér térkép, az első női hajótulajdonosok életét skicceli fel, akik választásaikkal, döntéseikkel szembementek mindazzal, amit az akkori norvég társadalom elvárt a nőktől.
Jonathan Franzen regényét viszont kifejezetten azoknak ajánlom, akik egyébként nem is szeretik a családregényeket, mert unalmasnak, esetleg cselekményszegénynek tartják őket. Az amerikai író úgy mesél, hogy egy percre sem veszíti el a legfőbb fonalat, ám közben mellékszálakon, melléksztorikban mutatja meg a szereplőket a maguk mélységében. Mi pedig észre sem vesszük, hogy elkanyarodott, annyira szervesülnek a nagy egészbe a kisebb-apróbb történetek.
Az itt szereplő tizennégy novella nem meglepő módon arról szól, amit a cím is sugall, a Hemingway által megrajzol végletekig maszkulin, férfias világban a férfiaknak magukban, nők nélkül kell boldogulniuk, és ha végül el is buknak, ebbe a bukásba belenemesednek.
Az biztos, hogy vége lesz a világnak, de kár ezen parázni, már megtörtént néhányszor, tekinthetjük rutinszerű ügymenetnek. Ha eltűnik az emberiség, senki sem fog sírni utánunk. A földtörténet szempontjából villanásnyi epizód jut nekünk. Ez az egyik tanulsága Peter BrannenA világ végei című könyvének. A másik és fontosabb pedig az, hogy geológiai távlatok ide vagy oda, mi magunk sokat teszünk azért, hogy gyorsabban váljunk jövőbeli leletanyaggá, leginkább azzal, hogy elviselhetetlenné tesszük a környezetünket.
Aubert minden egyes mondatával egy generáció, sőt, még inkább egy konkrét életszakasz problémáját jeleníti meg: a modernkori fiatal nőét, aki nem tudja eldönteni, mit szeretne. Szeretne „szabad” lenni, és kötöttségek nélküli kalandokban részt venni, szeretne sikeres lenni a szakmájában és messzire jutni a ranglétrán – de miért rándul szinte feloldhatatlan görcsbe a gyomra, mikor legjobb barátnője bejelenti, hogy terhes? És miért viselkedik kifejezetten ellenségesen, mikor egy friss házaspár meghívja magukhoz, hogy tekintse meg új otthonukat? Aubert szereplői a két véglet között vergődnek, ide is, oda is húz a szívük.
A szerző most kronologikus rendben, korszakok köré épített könyvének öt fejezetében követi nyomon az amerikai film hazai jelenlétének útját az 1941-től való eltűnésétől kisebb-nagyobb kitérőket követően fokozatos, mind követelőbb Kádár-korszakbéli térhódításáig, egészen az 1989-es rendszerváltásig.
A biztonságot jelentő maradásból az elindulás bizonytalanságába lépni nagy kockázat, az is lehet, hogy veszteség. Viszont muszáj néha akkor is elindulni, ha nehéz. Muszáj helyet változtatni ahhoz, hogy más perspektívából tekinthessünk a megszokottra, a régire. Magunk mögött kell hagynunk, hogy értékelni és érteni tudjuk. Bátorság kell az induláshoz, mely a szabadság lehetőségét teremti meg. A szerző legújabb kötete is elindulásra hív: hétköznapi fogalmaink felülbírálatára, egyszerű, közhellyé koptatott szavaink és kifejezéseink jelentésének átgondolására, és elmélyült, lassú olvasásra.
A Rosszfiúk világforradalma – Az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság története a dicsőséges/nevetséges/tragikus 133 napot az előző könyvhöz hasonlóan időrendben, de az államszervezéstől a külpolitikán át a hadi cselekményeken keresztül a közoktatásig különböző témánként, rengeteg name dropping-gal és easter egg-gel meséli el, nem kímélve egyik politikai oldalt vagy társadalmi osztályt sem.
Leginkább azonban egy elemi – zsigeri – példázat hitről, szeretetről és szabadságról, szétszóratásról és egybegyűjtésről, csupa olyan fogalomról, ami egyben érzet is, és amit elmagyarázni hívőként a nem hívőnek tulajdonképpen lehetetlen.