Kategória: Kritikusok ajánlásával

Hannu Rajaniemi: Öröknyár

Ne higgyünk tehát neki: a regény kápráztatóan fantáziadús világot teremt, melynek vannak ugyan horrorisztikus elemei, de például a legnagyobb és legfélelmetesebb ismeretlent – a halál utáni létet – matematikushoz illő (ez Rajaniemi eredeti hivatása) következetességgel és logikával, kozmikusságában is már-már földhözragadtan reális módon mutatja be. Ugyanez igaz a fő cselekményszálra is: az Öröknyárt nyugodt szívvel címezhetnénk alternatív történelmi kalandregénynek, urban fantasynek, vagy ahogy Rajaniemi fogalmazott egy interjúban: ektopunknak – mindezt ráhúzva egy klasszikus kémregény szikár csontvázára.

Vass Norbert: Indiáncseresznye

Vass Norbert első novelláskötete, a Fiatal Írók Szövetségének gondozásában megjelent Indiáncseresznye a kilencvenes éveket idézi vissza, ahol a szörp indiáncseresznye ízű, a rágó Turbó, az óra pedig csak Casio lehet. A kiskamasz elbeszélő tizenöt története a gyermekkor általános tapasztalatait, benyomásait részletgazdag pillanatképekben villantja fel.

Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején

Albert Camus regénye, A pestis például reneszánszát éli, de biztosan van olyan olvasó is, aki García Márquez Szerelem a kolera idején című nagyregényét veszi majd kézbe, remélve, hogy megérthet valamit az emberi életről a járványok alatt. A vaskos kötet azonban címe ellenére alig, mindössze néhány oldalon foglalkozik a kolerával, mégsem okoz csalódást, mert olyasmiről szól, ami nagyon is fontos most: a várakozásról, a türelemről és az élet halállal szembeni határtalanságáról.

Elif Şafak: Az isztambuli fattyú

Az isztambuli fattyú ugyanis talán az első olyan török tollból származó mű, amelyben központi szerepet kap az Oszmán Birodalom által az örmény kisebbség ellen elkövetett genocídium, az a sajnálatos történelmi esemény, amelyet a török kormányzat a mai napig nem ismer el, folyamatosan mérgezve ezzel a két ország és nép egyébként sem barátságos viszonyát. A gerincét két érettségiző korú lány – Asya, a címbeli fattyú, és Armanoush, a San Francisco és Arizona között ingázó, örmény apától és amerikai anyától származó – kapcsolata adja.

Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita

A Sátán látogatásán, a városban véghezvitt felforgató tevékenységén és a hitetlen, korrupt moszkvaiak kifigurázásán és megbüntetésén kívül a regény sok egyébről is szól: a Mester nevű író sorsáról s az ő Ponczius Pilátusról szóló, botrányosnak kikiáltott regényéről; a Mester és az önfeláldozó, a szerelme kedvéért még a boszorkányságot és a Sátán melletti háziasszonykodást is örömmel vállaló Margarita kapcsolatáról; és arról is, hogy mi a különbség a valódi és az államilag támogatott művészet között.

Durica Katarina: A rendes lányok csendben sírnak

Csodás ez a könyv, és nem csak a valóságos története miatt, ami szerkezetileg is megnyerő, hanem a hangulata és a közvetítési módja miatt is. Az egész könyv olyan mint egy képráma, az eleje és a vége képezik a keretet, a keretben pedig benne van három nő élettörténete, akik a magány és a fájdalom csendjében sírják el bánatukat.

Margaret Atwood: Pénelopeia

Erre keresi (és adja meg) a választ Atwood, aki Penelopé szemszögéből meséli el a történetet, gyerekkorától egészen napjainkig, hiszen Hádész birodalmában máig ott bóklásznak a halottak, semmit sem feledve. Ettől a sajátos nézőponttól az egész időtlenné válik, egyrészt mert a napjainkat is ismerő Penelopé anakronizmustól sem riad vissza mondandójában, másrészt mert ez a verzió messze nem egyezik a hivatalos változattal.

Robert McCammon: Egy fiú élete

McCammon azonban a szokásosnál egy fokkal árnyaltabban, urambocsá, okosabban, érzékenyebben nosztalgiázik. Nem csak a 12 éves Cory felnőtté válásának édeskeserű, mágikus realista történetét meséli el, hanem az ötvenes években egyfajta idealisztikus státuszba emelkedett, coca-colás, kisvárosos, „drágám, megjöttem”-es, vagyis az úgynevezett klasszikus Amerika bűnbe esésének, hanyatlásának (vagy talán csak szintén: felnőtté válásának) regéjét is.

Christoph Ransmayr: Cox vagy az idő múlása

Az idő allegóriája a történet, mely az emberi mulandóságot és ezáltal egy olyan metafizikai szorongást helyez előtérbe, mely elől a regényvilágban senki sem menekülhet. Hogyan egyeztethető ez össze egy magát a leghatalmasabbnak és halhatatlannak tartó császárral, aki megtiltja az időnek, hogy múljon? Egy olyan császárral, aki az évszakok körforgásán is uralkodni kíván, és aki a szirmukat vesztett, csipkebogyóvá alakult rózsák megjelenésekor sem hirdeti ki az őszt? És mit mond e nagyhatalmú uralkodóról, az Idő Uráról egy olyan óra, mely mint igazi perpetum mobile túléli császárát? És egyáltalán milyen veszélyeket rejt egy ilyen óra megtervezése a halandó Cox számára, aki találmányával rámutat, hogy végtére a császár is csak egy ember?