SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
Daphne du Maurier legnépszerűbb regénye lenyűgöző mértékben áll ellen a porosodásnak. A több mint hetven éves A Manderley-ház asszonya nemcsak nyelvezetében hat frissnek; főhősével ma is bárki tud azonosulni, aki érezte már úgy, hogy összenyomja őt párja volt kedvesének emléke.
Egy olyan világban játszódik a történet, ahol az ún. „fennmaradottak” egy szörnyű pusztítás után otthonra találtak és nemzeteket alapítottak. De ez csak a történelmük. A regény főszereplője Lia hercegnő, akit kényszerházasságra köteleznek, ám a lány megszökik még az esküvő előtt. Egy messzi halászfaluba menekül és kocsmai felszolgálónak álcázza magát. Két férfi is színre lép: Kaden és Rafe. Az egyikük orgyilkos, akit azzal a paranccsal bíztak meg, hogy ölje meg a hercegnőt. A másikuk pedig az elhagyott herceg, aki meg akarja ismerni a lányt, aki faképnél hagyta őt az oltárnál. Ezután kezdődik az igazi kaland, a tervek szövögetése és az ellentétes nemzetek kibékítése.
Tulajdonképpen a könyv második fele talán éppen azért is olyan hatásos, mert a nem túl izgalmas és eredeti felvezetés után óriási váltást jelent a háború borzalmairól olvasni. Egészen addig a pontig olyan, mintha egy Harry Potter-kötetet kezdtünk volna lapozgatni, ami egy ponton hirtelen átment Trónok harcába. Az iskolai hétköznapok bemutatását felváltják a különféle kegyetlenségek meghökkentően részletes leírásai, a kezdeti óvatos optimizmust pedig a növekvő reménytelenség. Az éles hangulatváltás mellett pedig különösen érdekessé teszi a könyvet a romantikus történetszál hiánya és az is, hogy a szerző nem igyekszik szimpatikussá tenni a központi karaktert.
A tengernek ugyan nincsenek, Fischer Botondnak azonban vannak történetei. Tavasz lesz, Corina című prózakötete mágia és realizmus határán egyensúlyozva kalauzol végig bennünket a Románia határvidékén élő nagykárolyi (és környéki) sváb közösség mindennapi életén, hiedelem- és hitvilágán. Mitikus alakok, különös rítusok, természetfeletti jelenségek és egyedi emlékek sejlenek fel a sváb közösség (olykor nyomorral átitatott) mindennapjairól, illetve az egyén létértelmezésre tett kísérleteiről szóló történetekben.
Elgondolkodtál már azon, hogyan építenél lávaárkot a házad köré? Felmerült már benned, mi a legcélszerűbb módja az űrből való postázásnak? Foglalkoztat a kérdés, hogyan lehet végrehajtani egy kényszerleszállást? Gyakran elmélkedsz azon, mi a legjobb módszer egy szelfi elkészítésére? Érdekel, hogyan befolyásolhatjuk az idő múlását? Szeretsz azon gondolkodni, milyen vastag Gruyère sajt szükséges egy medence falához? Ha a kérdések mindegyikére nem a válasz, az még nem jelenti azt, hogy ez a könyv nem neked való. Ha ugyanis legalább az egyiknél felnevettél és elkezdett pörögni az agyad, hogy mi lehet erre a hülye kérdésre a legjobb válasz… nos, akkor biztosan neked találta ki Randall Munroe a legújabb könyvét.
Az Allah tágas földje egy igazi disztópia. Egy európai nagyvárosban az egységes európai szuperállam, a Páneurópai Szövetség területén játszódik, pontosabban annak bevándorlók lakta Zónájában. Főszereplője pedig Naszím, aki mintha Matthieu Kassovitz Gyűlöletéből lépett volna elő. Identitásában sokkal, de sokkal fontosabb a boksz, a hiphop meg az online RPG, mint az otthonról hozott hagyományok. Naszím személyes elszigetelődése párhuzamosan – és szoros összefüggésben – alakul az Páneurópai Szövetség rendőrállami fordulatával.
A regény kötőszövetét ugyanakkor nem egyértelműen a legkülönfélébb drogok, s a hozzájuk fűződő élmények, hanem az eltékozolt múltra való visszatekintés, a megkopott emlékek felkaparása és a rossz döntések belátása adja.
Perez nem tesz mást, mint fogja a nők (a mi) életünknek legjellemzőbb területeit, legyen az házimunka, szülés, gyereknevelés, munka, család ellátása, illetve a mindennapi élet velejáróit nők és férfiak számára egyaránt, úgy mint a közlekedés vagy a mosdóhasználat, és számadatokra (vagy azok hiányára) alapozva megmutatja, hogyan kerülünk mi, nők, sokszor akár minden jó szándék ellenére is, hátrányba.
A csendmadár olvasása különleges, lebegő élmény. Lassan csordogáló, mégis lebilincselően izgalmas trip egy beteg lélek legsötétebb bugyraiba. Ez az utazás, ha betalál, hosszú ideig az olvasóval is marad. Jóval az utolsó, sejtelmes és hidegrázós betűinek értelmezését követően is. Visszafogott, finom eszközökkel éri el a bőrünket bizsergető, halk katarzist. Akárcsak a csendes eső, a pocu pocu.
A kötet elméleti részének jelentősége alapvetően nem az információk újszerűségében rejlik, s nem is az adaptációelméleti munkák sokat citált példáiban. Sághy összeollózza az adaptáció körül kialakult hazai és idegennyelvű diskurzusok főbb tételeit, de saját reflexióival egészíti ki, összefüggéseiben láttatja azokat és a mögöttük megbúvó prekoncepciókat – a kötet már csak ezzel is nagy segítséget nyújthat a kezdő kutatóknak kiigazodni a mozgóképes szakirodalom tengerében.