Kattints a képre, és nézd meg a katalógusunkban!

A Ferrante tavasz egyelőre véget ért. Lila és Lenu történetét besűrítettem egymás utánra, szünet nélkül, mivel kérte a folytatást. A 3. regénnyel érünk el arra a pontra, ahol a két nő élete elkezd egymástól erősen távolodni – és nekem személy személy szerint Elena Lila nélkül már nem volt annyira izgalmas. A főszereplők 20-as éveik végén, 30-as éveik elején járnak, fizikailag is távol egymástól. Mind a két nő tudja már, milyen is egy elrontott házasságban élni, a fókusz azonban itt Lenun van inkább. Pietróval, egyetemi barátjával összeházasodik és sitty-sutty szül is két kislányt, a szülés utáni depresszió és útkeresés részletesen megrajzolt stációit követhetjük a könyv java részében. Elena továbbra is képtelen saját magát definiálni Lina nélkül, szinte minden tette és gondolata úgy lesz értékes vagy értéktelen, ha a barátnőjéhez méri, ami, a könyvben meghatározott életkorban, már kissé hiteltelennek tűnik nekem. Eljutottunk odáig, hogy az egyik főszereplő önálló gondolatok nélküli libuska, a másik pedig, nos, sokszor csak egyszerűen gonosz és önző, ami így összességében elég silány felhozatal. (A férfi szereplőkről ne is beszéljünk… )
Ahogyan Lenu távol kerül Nápolytól, a város úgy alakul át szinte egy fajta szimbólummá, jelképezvén a szegénységet, az ebből adódó lehetőségek hiányát, az alacsonyabb iskolázottságot, a nyelvjárást, egy viselkedésformát – negatív tényezők egész gyűjteményét. Valószínűleg ez lehet a bajom leginkább, hogy teljesen elvitte a negatív skálára a regényt, nincsenek benne olyan fellélegzések, nyugvópontok, amitől nem kap csömört az olvasó. Reméljük, ez a mélypont és a 4. zárókötet majd helyrerántja.

Budapest: Park, 2018

A sorozat korábbi köteteit keresd katalógusunkban.

1. Brilliáns barátnőm