Takami Kósun: Battle Royale
A felépítése rendben volt, a prológussal, a játék kezdetével, döntőivel, fináléval, az előszó kimaradhatott volna. Ügyesek a grafikai megoldásai, az illusztrációk és a bal sarokban az infó blokk az életben maradtak számával, mivel szeretem az ilyen ötleteket, ezzel meg lehet győzni. Az elbeszélés végig E/3.-ben pörög, de fejezetenként más-más szereplők szemszögéből ismerjük meg a történetet, és itt Takami Kósun változatos típusokat vonultat fel az elkényeztetett felsőbbrendű ficsúron át a pszichopatán keresztül az árva lázadó fiúig tényleg nagy a választék, persze különböző módon reagálnak a játékra azaz, hogy csak úgy maradhatnak életben, ha a többi osztálytársuk meghal. A középpontba Súja, Noriko és Kavada kerül, akik nem fogadják el a szabályokat, nem hajlandók részt venni a játékban és együtt próbálják túlélni a Battle Royale-t. Több szövetség is létrejön, ezek különböző okok miatt, de nem működnek. Súja és Noriko viszonylag átlagos 15 évesek,leszámítva azt a tényt,hogy Súja apját a rendszer kiiktatta és árvaként nőtt fel. Kavada idősebb náluk és ahogyan ez kezdettől gyanítható, nem először találkozik a játékkal. A nagy igazságokat Kavadával mondatja ki, aki a végére már Szuperman, Terminátor és MacGyver keveréke lesz – szóval, túlzás. Ahogy kicsit túlzás az ellenpontként szolgáló Kirijama, aki szintén szuper terminátorként nem akar meghalni több száz oldalon keresztül, viszont remekül lehet utálni emiatt. De igen, az egész könyv végkicsengése mégis ad olyat, amiért érdemes elolvasni.
A véres jelenetekhez és azok szinte naturalista leírásaihoz hamar hozzászokik az ember, sokkoló és hatásvadász fegyverek ezek, de ez csak eszköz, nem ez a fontos. Lényegesebb inkább az a kérdés, hogy hol van a határ az életösztön és az emberség között? Meddig és hogyan lehet alkalmazkodni az új szabályokhoz? Azért, mert ez a szabály, mert ezt mondják, lehet-e ölni, mondjuk, a saját osztálytársunkat… Mennyire akarunk és tudunk szembeszállni ezzel? Nem itt és nem először merülnek fel ezek a kérdések, és ugyan messze nem ez a legjobb disztópia, amit valaha olvastam, de egy olvasást mindenképpen megér.
„Még az olyan átlagemberek is,mint én, időnként mindent értelmetlennek találnak. Miért kajálok én, amikor reggel felkelek? Hiába eszem bármit, úgyis nemsokára szar lesz belőle, nem? Minek megyek be az iskolába tanulni? Még ha véletlenül sikeres lennék is a jövőben,egyszer úgyis meghalok. Jó ruhákat hordtam, kiérdemeltem az emberek irigységét, vagy megszedtem magam, de semmi értelme nem volt. Teljességgel értelmetlen. Bár lehet, hogy ehhez a szaros országhoz, az értelmetlenség dukál. De, és itt jön a de. Mert számunkra még lehet valami élvezetes, tudunk örülni, meg ott a többi érzelem. Kétségtelen, hogy piti kis dolgok ezek. De mi más, ha nem ilyesmik töltik ki bennünk az űrt?” (67. fejezet – Kavada)
Budapest : Ulpius-ház, 2010
A további kiadásokat keresd katalógusunkban.
