SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
A csendmadár olvasása különleges, lebegő élmény. Lassan csordogáló, mégis lebilincselően izgalmas trip egy beteg lélek legsötétebb bugyraiba. Ez az utazás, ha betalál, hosszú ideig az olvasóval is marad. Jóval az utolsó, sejtelmes és hidegrázós betűinek értelmezését követően is. Visszafogott, finom eszközökkel éri el a bőrünket bizsergető, halk katarzist. Akárcsak a csendes eső, a pocu pocu.
A regény ugyanis azt az alkut választja tárgyául, amelyet Weiss Manfréd nagytőkés gyáralapító, „iparbáró” örökösei (gyermekei és azok házastársai) kötöttek az SS-szel nem sokkal Magyarország német megszállása után.
A kötet megágyaz annak, hogy mozaikos regénnyé olvassuk. Egy-egy visszatérő, utca, domboldal, közért, műhely által kirajzolódik a Vargaváros térképe. Ahogy a kötet borítóján is, eleinte mintha távolról szemlélnénk a házakat, utcákat, majd egyre közelebb kerülünk hozzájuk, megismerjük az ott lakókat, megyünk velük a közértbe, disznóvágásra, lakodalomba.
Nagyon összeszedett. Humoros. Nagyon sok jó és rossz tulajdonságot megértet, hogy mit miért csinál az ember.
3 kamasz néhány nap alatt átélt misztikus kalandjai elevenednek meg egy kis tengerparti faluban a háború árnyékában. Alicia és Max a családjával beköltözik egy titokzatos és baljóslatúúúúú házba és nyakig másznak a házhoz és a faluhoz köthető rejtélyek feltárásában új barátjukkal Rolanddal.
Ebben a könyvben egy orvos életének egy részletét ismerhetjük meg, akit ugyan orvosként, de nem a szakmájában alkalmaznak. Lakókörnyezetében, az alsóbb társadalmi rétegekben midenki megélhetésért küzd, hogy önmagát, netán családját méltó módon eltarthassa, néha még az erköccsel is szembeszegül, a könyv végén egy szürrealista fordulattal, amikor mindeki megérti a dolgok miértjét-utólag…
Ha a lakás metaforával szeretnék élni – mely a Fehér farkas című kötetben kimondottan erőteljes –, azt is mondhatnám: Tóth Krisztina minden novellájával egy-egy ajtót tár fel. Ezeken az apró réseken bekukucskálva tizenhat történetszelet sejlik fel előttünk, csontig hatoló, húsba metsző elevenséggel. A valóság éles, mélyreható darabkái ezek, melyek a jelenből kiragadott, kimerevített és összefűzött képkockák láncolatán keresztül pont úgy vezetnek le a lélek mélységeibe, ahogyan a nyitónovella főszereplője ereszkedik alá a liftakna magányába.
Khemiri humora sodró lendületű stand-up monológgá változtatja a legrutinszerűbb hétköznapokat anélkül, hogy egy pillanatra is elfedné a szórakoztatás kedvéért, hogy akiről szól, az a legkevésbé sem élvezi ezt. Ugyanakkor olyan pszichológiai érzékkel mutatja be a hétköznapi gyereknevelés rutinjain, egyszersmind a kevésbé mindennapi apazáradékon keresztül, hogy mit jelent szülőnek lenni, hogy a nevetés közben sem menekülhetünk a saját viselkedésünkkel történő elszámolás elől.
Mi történt volna, ha a negyvenes években egy náciszimpatizáns celebritást választanak Amerika első emberének? Philip Roth alternatív Amerikájában az antiszemita Charles Lindbergh nyeri az elnökválasztást, az amerikai zsidó közösség mindennapjait pedig egyre inkább a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság jellemzi.
Az itt szereplő kilencvenkét „egy lélegzetvétellel” elolvasható, egymondatos prózavers olyan természetességgel, átgondoltsággal és lendülettel képes megjeleníteni magát a hétköznapokban megjelenő szerelmet, ami gyakorlatilag utánozhatatlan. Az egyik legelképesztőbb ezekben az átlagosan tizennyolc-húsz sornyi szövegekben az, ahogy megjelenik bennük a szerelem egésze: az első szikrázó pillanatoktól, a mindent háttérbe szorító lángolástól kezdve, az egyre szürkülő és átlagosabbá váló hétköznapokon át a hol fájdalmas, hol végső megnyugvást hozó búcsúig.