SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
Magyary Ágnes Testodüsszeia című esszékötete betegségkönyv, amely test és lélek viszonyát, a személyes és társadalmi elfogadás kérdéseit feszegeti, ugyanakkor egy intellektuális kalandtúra végtelenül ironikus naplója a gyengeségről és az erőről.
Amikor az ember könyvet olvas, gyakran ráismer a vele is megtörtént élethelyzetekre, gúnyosan vagy haraggal telve szemléli a gazdag cégvezetők mocskos játszmáit, fejére csap a naiv hétköznapi figurák hiszékenységét látva, vagy megkönnyez egy tragikus elbeszélést, mindezt úgy, hogy a valóságban nap mint nap találkozik hasonló történetekkel, és mindegyik mellett közömbösen elhalad. Rényi Ádámot olvasva valami egészen más történik, az ő történeteit lapozgatva eltűnik a közöny.
Már emiatt is érdemes újraolvasni a regényt, hiszen A vége ezek szerint egy fontos irodalom- és kritikatörténeti kiindulópont: rámutat arra, hogy valójában már sokkal korábban kritikai diskurzus (mondhatni: vita) tárgyát képezi a kortárs magyar irodalom „lektűrösödése”.
Szóval a Nixon nem tud lépcsőzni nagyjából ilyen, olyan emberekről szól, akik lehetnének azok, akik szembejönnek a Kálvin téri aluljáróban, az Astorián, vagy akik kinéznek egy ablakon a belváros bármelyik bérházában. És róluk nagyon jól szól: a szerző novellánként váltogat a szereplők és a stílusok között is, amelyek a maguk módján mind nagyon szépen és érzékletesen mutatnak be egy élethelyzetet, egy világlátást, vagy egyszerűen éppen azt, ahogy valaki érzi vagy érezhetné a valóságot a 2020-as években Budapesten.
Nagy Gabriella regénye true crime, de nem a bűnelkövetők, hanem az áldozatok felől beszél.
A Kádár-kor, a rendszerváltást megelőző évek és maga az 1989-ben bekövetkező fordulat a történelmi háttere Jánossy Lajos új nagyregényének, melynek főhős-elbeszélője az időszak egy bőséges és részletgazdag metszetét mutatja meg saját élettörténetén keresztül.
Budapest önmaga egy élő képeskönyv. Önkéntelenül is felütjük, ahogy nap mint nap járunk benne, de általában csak átpörgetjük a lapokat. A látvány rögzül a fejünkben, de néhány közszájon forgó történeten kívül nem igazán tudjuk, milyen sztorikat nyel el a városszövet.
A Dreherek élete szinte végig meseszerű az első oldaltól az utolsóig: sikerrel átszőtt álomutazás apró kátyúkkal, amiben csak egy-egy pillanatra torpan meg a sörgyáros dinasztia diadalmenete, hogy aztán még nagyobb lendülettel haladjon előre.
Egyszerre memoár, tudatfolyam-leírás, generációkon átívelő családkrónika, és akkor a levél- és drámabetétekről még nem is beszéltünk.
Megmenteni bárkit – mondja a cím, s ezt azzal egészíthetnénk ki, hogy csak a saját történetében lehet. De mindhárom történet értékelhető egyfajta antifejlődésregényként is, amennyiben a polgári társadalomból való kiszakadás-kiíródás az eredmény, nem az integráció.