SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
Éric Vuillard könyve az ellentmondásokra épül. Bár alig százoldalas ez az aprócska, könnyű kis kötet, mégis brutálisan súlyos témákat tárgyal. Bár látszólag fesztelen és szórakoztató, valójában megható és ledermesztő. A 21. Század Kiadó gondozásában megjelent Napirend az Anschluss egy kevésbé ismert, igaz változatát meséli el, és azt, hogyan ragadta a félőrült Hitler magához a hatalmat, míg Európa legnagyobb politikusai buta mosoly mögé rejtették fájdalmas tétlenségüket.
A kapitány lány iránti csodálata annak meg nem értése miatt szorul ebbe a szörnyű útvesztőbe. Störr, ez az egyszerű lélek a bohém Lizzy kedvteléseit éppúgy képtelen megérteni, mint művészetek iránti fogékonyságát, de legfőképp bonyolult gondolkodásmódját. A tehetetlenség dühbe fordul, az elvakult szenvedély pedig vad elméleteket, képzeteket és (bal)jóslatokat szül. Amelyek végül beteljesítik magukat.
Ugyanakkor Szécsi Noémi legújabb kötete egy rendkívül tudatosan strukturált, kompakt vállalkozás, amely különböző (szöveg)források – korabeli regények, naplók, levéltári anyagok, visszaemlékezések – fúziója. Mindezek segítségével a szerző az Előszó után következő öt fejezetben, kronologikus sorrendben, a nők életszakaszainak leginkább testfókuszú vizsgálatát, illetve bemutatását végzi el, főként a termékenységre fókuszálva: Lányok teste; A test mint házassági tőke; Anyák teste; Test és lélek; Asszonyok teste. Emellett más témák is előkerülnek, többek közt a korszakbeli házasodási szokások, a teherbeesés problémái, mint a meddőség, a szüléssel járó testi (el)változás, valamint a fiatalság megőrzésének nehézségei is.
Az elbeszélő pedig olykor kilép a Bach által átlátható térből és történésekből, hogy mi láthassuk, hogyan válik a 18. században még jó munkaerőnek és adófizetőnek tartott szorgalmas német közösség a Szovjetunióban ellenséggé, hogy a rettegő, ezért túlbuzgó alattvalók hogyan tudják túlszárnyalni a megvalósítás során a vezér legmerészebb elképzeléseit is. A haldokló Lenint és a biliárdozó vagy kóbor kutyákat etető Sztálint bemutató részletek kicsit tendenciózusak, de nem hiányoznak azokból sem a szimbolikus elemek. Azt hiszem, a legjobban az az epizód sikerült, amikor a nagy vezér hatalmas birodalmában utazgatva véletlenül leszáll a vonatról, és leereszkedik népéhez, de mindent annyira kicsinek lát, hogy pánikba esik, és elmenekül.
Presser a könyvben elsősorban sztorizik, közben pedig mintha csak egy asztal mellett vacsorázva mesélne, eszébe jutnak más történetek, gondolatok, történelmi adalékok, és tulajdonképpen így áll össze ez a könyv. Nem anekdotagyűjtemény, nem önéletrajz, nem az LGT-sztori, nem visszaemlékezés a Kádár-rendszerre, hanem egy kicsit minden egyszerre. Időnként Presser szövegei szórakoztatóból ismeretterjesztő jellegűvé válnak, és egészen alaposan tárgyal szakmai témákat is, mint a jogdíjak igazságossága, vagy hogy hogyan zajlott a stúdiómunka a nyolcvanas években.
A Kedves John – Levelek Kaliforniába az egyik (vagy talán a) legszemélyesebb műve Oravecz Imrének, amelyben a szerző a fiktív irodalmi levél segítségével minden gondját-baját, örömét-bánatát őszintén és tabuk nélkül megírhatja – a valóságban egyébként nem létező – John nevű barátjának.
A Nők férfi nélkül nem túl terjedelmes regény a maga 240 oldalával, de annál súlyosabb: nagyon is nehéz témákat ölel fel. Panaszkodás, vádak, ítéletek nélkül mesél el egy történetet az 1950-es évek Leningrádjából, egy olyan fiatal nőről, akinek rövid és nehézségekkel teli életében az örömet a kislánya jelentette, és akinek minden vágya és igyekezete arról szólt egészen az utolsó légvételéig, hogy a gyermeke jövőjét a legjobb tudása és lehetősége szerint egyengesse. Érződik a műből az adott történet női szereplőinek szívóssága, ereje, néha elgyengülése és botladozása, ám ezekből újult erővel való kilábalása, a végsőkig való kitartás, és mindenekelőtt a hit és a szeretet, valamint ezek erejében való remény és bizakodás.
Arsène Wenger a rá jellemző stílusban veszi végig élete és karrierje legfontosabb állomásait önéletrajzában, ami nem csupán futball- és sportkönyvként, de akár életvezetési útmutatóként is megállja a helyét. A francia szakember autobiográfiája azonban nem nyitja szélesre a magánéletére néző ablakokat, és a szöveg gazdaságossága épp annyira erénye, mint amennyire az egyik legfájóbb pontja is.
Ha az ember kezébe veszi Esterházy Péter második könyvét, a Pápai vizeken ne kalózkodj!-t, vagyis újra kalózkodásra adja a fejét, és a cím első szaváról nem az éppen regnáló Ferenc és nem is a könyv megjelenésekor hivatalát betöltő VI. Pál, de még csak nem is a tisztség jut eszébe, hanem Pápa városa és annak is messze földön híres húsüzeme (és a nagyapja és apja, ahogy a könyv beszerzése és a családi első olvasat idején eszi a valószínűleg az ebből a húsgyárból származtatott szép emlékű krinolint), akkor ezzel valószínűleg tévúton jár, még ha úgy is akarná kiverekedni magát ebből a hosszúra nyúló első mondatból, hogy a zárójeles részt kihúzza, és azt feltételezi, hogy a könyv első harmadát kitevő pincér-novellákban megjelenő húskészítmények némelyike eme Veszprém megyei kisváros 1913-ban alapított húsfeldolgozó üzeméből vette az útját az étteremben a mesterséget űző pincér, vagyis Miklós kezei közé, hogy a vendégei elé tárja.
Megítélésem szerint a regény hangvétele alapvetően eltér attól, amit Christie-től megszokhattunk. Ebben az esetben sokkal több a belső monológ, ami a mondatok hosszúságában és a szóhasználatban is eltér az események olykor kissé szikár leírásától, ráadásul hiányzik a detektív figurája is. Arról nem is beszélve, hogy a „mindenki mindenre és mindenkire gyanakszik” megoldásnak köszönhetően a Tíz kicsi néger műfajilag sokkal közelebb áll a rém-, mint a detektívregényhez.