Cecilie Enger: A fehér térkép
Cecilie Enger regénye, A fehér térkép, az első női hajótulajdonosok életét skicceli fel, akik választásaikkal, döntéseikkel szembementek mindazzal, amit az akkori norvég társadalom elvárt a nőktől.
Cecilie Enger regénye, A fehér térkép, az első női hajótulajdonosok életét skicceli fel, akik választásaikkal, döntéseikkel szembementek mindazzal, amit az akkori norvég társadalom elvárt a nőktől.
Jonathan Franzen regényét viszont kifejezetten azoknak ajánlom, akik egyébként nem is szeretik a családregényeket, mert unalmasnak, esetleg cselekményszegénynek tartják őket. Az amerikai író úgy mesél, hogy egy percre sem veszíti el a legfőbb fonalat, ám közben mellékszálakon, melléksztorikban mutatja meg a szereplőket a maguk mélységében. Mi pedig észre sem vesszük, hogy elkanyarodott, annyira szervesülnek a nagy egészbe a kisebb-apróbb történetek.
Az itt szereplő tizennégy novella nem meglepő módon arról szól, amit a cím is sugall, a Hemingway által megrajzol végletekig maszkulin, férfias világban a férfiaknak magukban, nők nélkül kell boldogulniuk, és ha végül el is buknak, ebbe a bukásba belenemesednek.
Aubert minden egyes mondatával egy generáció, sőt, még inkább egy konkrét életszakasz problémáját jeleníti meg: a modernkori fiatal nőét, aki nem tudja eldönteni, mit szeretne. Szeretne „szabad” lenni, és kötöttségek nélküli kalandokban részt venni, szeretne sikeres lenni a szakmájában és messzire jutni a ranglétrán – de miért rándul szinte feloldhatatlan görcsbe a gyomra, mikor legjobb barátnője bejelenti, hogy terhes? És miért viselkedik kifejezetten ellenségesen, mikor egy friss házaspár meghívja magukhoz, hogy tekintse meg új otthonukat? Aubert szereplői a két véglet között vergődnek, ide is, oda is húz a szívük.
A biztonságot jelentő maradásból az elindulás bizonytalanságába lépni nagy kockázat, az is lehet, hogy veszteség. Viszont muszáj néha akkor is elindulni, ha nehéz. Muszáj helyet változtatni ahhoz, hogy más perspektívából tekinthessünk a megszokottra, a régire. Magunk mögött kell hagynunk, hogy értékelni és érteni tudjuk. Bátorság kell az induláshoz, mely a szabadság lehetőségét teremti meg. A szerző legújabb kötete is elindulásra hív: hétköznapi fogalmaink felülbírálatára, egyszerű, közhellyé koptatott szavaink és kifejezéseink jelentésének átgondolására, és elmélyült, lassú olvasásra.
Leginkább azonban egy elemi – zsigeri – példázat hitről, szeretetről és szabadságról, szétszóratásról és egybegyűjtésről, csupa olyan fogalomról, ami egyben érzet is, és amit elmagyarázni hívőként a nem hívőnek tulajdonképpen lehetetlen.
Faye Elimane és Az embertelenség labirintusa utáni nyomozása adja Sarr regényének gerincét, ami elég hamar egy földrészeken és korszakokon átívelő, elképesztő energiájú történetté növi ki magát, két világháborúval, sok nyomozással, némi mágiával és az irodalom iránti szüntelen rajongással.
Egy perverz és nárcisztikus főhős és egy kegyetlen és nárcisztikus politikai-társadalmi berendezkedés tárul elénk ebben a könyvben, amelynek olvasója hosszas oknyomozás után tudja csak felfejteni, hogy mi lehetett az a pont, ahol az egyszerű hétköznapok felett átvette az irányítást a gonosz banalitása, és ahol a mindennapi élet egyszer csak átcsúszott disztópiába.
A Vágyak könyve sodró erejű és inspiráló női történet, mely újrameséli a Biblia történetét és hangot ad a kitörölt vagy elhallgatott, névtelen nőknek Jézus korából.
Oldalanként átérzi az olvasó, hogy igen ez az, amit az ember csak a gyerekkorból, szűkebb és tágabb otthonából hozhat. Onnan, ahol felépült a személyisége. Ez nem lehet manír, ezt nem lehet felvenni és tanulni sem. S biztosan érezni, hogy a kitartás, a makacs elkötelezettség és a siker legfőbb motorja is ez. Egyenes és őszinte nyíltság, s világunkban egyfajta üdítő transzparencia.