SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
Vass Norbert első novelláskötete, a Fiatal Írók Szövetségének gondozásában megjelent Indiáncseresznye a kilencvenes éveket idézi vissza, ahol a szörp indiáncseresznye ízű, a rágó Turbó, az óra pedig csak Casio lehet. A kiskamasz elbeszélő tizenöt története a gyermekkor általános tapasztalatait, benyomásait részletgazdag pillanatképekben villantja fel.
Albert Camus regénye, A pestis például reneszánszát éli, de biztosan van olyan olvasó is, aki García Márquez Szerelem a kolera idején című nagyregényét veszi majd kézbe, remélve, hogy megérthet valamit az emberi életről a járványok alatt. A vaskos kötet azonban címe ellenére alig, mindössze néhány oldalon foglalkozik a kolerával, mégsem okoz csalódást, mert olyasmiről szól, ami nagyon is fontos most: a várakozásról, a türelemről és az élet halállal szembeni határtalanságáról.
Az isztambuli fattyú ugyanis talán az első olyan török tollból származó mű, amelyben központi szerepet kap az Oszmán Birodalom által az örmény kisebbség ellen elkövetett genocídium, az a sajnálatos történelmi esemény, amelyet a török kormányzat a mai napig nem ismer el, folyamatosan mérgezve ezzel a két ország és nép egyébként sem barátságos viszonyát. A gerincét két érettségiző korú lány – Asya, a címbeli fattyú, és Armanoush, a San Francisco és Arizona között ingázó, örmény apától és amerikai anyától származó – kapcsolata adja.
A Sátán látogatásán, a városban véghezvitt felforgató tevékenységén és a hitetlen, korrupt moszkvaiak kifigurázásán és megbüntetésén kívül a regény sok egyébről is szól: a Mester nevű író sorsáról s az ő Ponczius Pilátusról szóló, botrányosnak kikiáltott regényéről; a Mester és az önfeláldozó, a szerelme kedvéért még a boszorkányságot és a Sátán melletti háziasszonykodást is örömmel vállaló Margarita kapcsolatáról; és arról is, hogy mi a különbség a valódi és az államilag támogatott művészet között.
Csodás ez a könyv, és nem csak a valóságos története miatt, ami szerkezetileg is megnyerő, hanem a hangulata és a közvetítési módja miatt is. Az egész könyv olyan mint egy képráma, az eleje és a vége képezik a keretet, a keretben pedig benne van három nő élettörténete, akik a magány és a fájdalom csendjében sírják el bánatukat.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Carstairs nevű város, valahol Kanadában. Ez a város telis-tele volt emberekkel és az ő történetükkel. Alice Munro Nobel-díjas író pedig leült, hogy elmesélje mindezt nekünk.
Erre keresi (és adja meg) a választ Atwood, aki Penelopé szemszögéből meséli el a történetet, gyerekkorától egészen napjainkig, hiszen Hádész birodalmában máig ott bóklásznak a halottak, semmit sem feledve. Ettől a sajátos nézőponttól az egész időtlenné válik, egyrészt mert a napjainkat is ismerő Penelopé anakronizmustól sem riad vissza mondandójában, másrészt mert ez a verzió messze nem egyezik a hivatalos változattal.
És kezdetét veszi a filozófus és a pszichiáter intellektuális párharca egy csoportterápia keretein belül – amit leginkább úgy lehetne leírni, hogy ilyen lenne, ha a filozófiáért rajongó, szépíróként is sikeres, amúgy gyakorló pszichiáter Irvin D. Yalom beültetné saját terápiás csoportjába Arthur Schopenhauert. Végülis hajszál híján ez történik: Julius beülteti utolsó terápiás csoportjába a Schopenhauer modern kori reinkarnációjának szerepében tetszelgő Philipet. Nem titkolt szándéka, hogy a csoport dinamikája rést üssön Philip embergyűlölő páncélján – ezzel együtt elültesse benne a terapeutaként nélkülözhetetlen empátia magját. Arra persze egyikük sem számít, mit hoz felszínre kettejükből és a csoport többi tagjából mind Philip megjelenése, mind Julius betegségével kapcsolatos bejelentése.
Shakespeare felvállalja a csodát. Atwood gyanúba keveredik, hogy cinkelt lapokkal játszik, és az irreálisat adja el csodának. Nem biztos, hogy baj, mindenesetre gyanús – az olvasó zavartan tötyörög a fegyintézet kapuját őrző két tréfás ajtónálló előtt, akik folyton hagyják magukat átverni: őket veri át a szerző, vagy engem, vagy magát? Mindenféle átverésre vevők vagyunk – jó volt olvasni.
Sokféleképpen ábrázolták már a nácikat a magas és a populáris kultúrában: a leggyakrabban persze árja gyilkoló-robotokkal találkozunk, de számos kreatív megoldás is született az évek során. A „Nácik újragondolva” verseny nevezői között találhatunk videojátékhősöket, burleszkbe illő diktátorokat, zombikat, sőt még magát Donald Kacsát is. Ezekből a kétségtelenül látványos, de felületes ábrázolásokból pont a legérdekesebb maradt ki: milyen lehetett ambiciózus pályakezdőnek lenni a Harmadik Birodalomban?