Oscar Wilde: A boldog herceg

Önzetlen szeretet, kisebb és nagyobb emberi gyarlóságok, megváltás és a szépség csalóka mivolta – a kötet örökérvényű meséiben az élet nagy kérdései jelennek meg.

A viharos életű Oscar Wilde munkásságáról a legtöbb olvasónak a szenvedély és a határok feszegetése juthat először az eszébe. Valóban, a „Dorian Gray arcképe”, a „Teleny” és más művei olyan vágyakat fogalmaznak meg, amilyeneket előtte nem sokan mertek. Legalábbis nem ilyen nyíltsággal, és főleg nem a viktoriánus Anglia elitjének sokszor képmutató világában. „A boldog herceg” címet viselő mesegyűjtemény azonban még a zseniális „botránykövek” előtt született és az ifjú író jóval szelídebb arcát mutatja. A mély emberszeretetet és az elesettek iránti részvétet mutató történetek gyorsan népszerűséget hoztak számára.

„A boldog herceg”, illetve „A csalogány és a rózsa” hősei életüket adják szeretteikért. „Amikor eleven voltam és emberi szívem volt, [….] nem ismertem a könnyeket, mert a gondtalanság palotájában éltem. [….] És most láthatom innen városunk minden szörnyűségét és minden nyomorúságát, s bár ólomból van a szívem, mégsem tehetek mást, minthogy sírok” – panaszkodik a szobor, aki megsajnálta a rászorulókat. Ékességeit egy kis fecske segítségével juttatja el hozzájuk, sok embernek hozva ezzel enyhülést. Ahogy egyre hidegebbre fordul az idő, lecsupaszított fémváza egyre csak kopik, és társa is egyre gyengébb lesz. E földön mindkettejük sorsa az enyészet, de áldozatukért az Úr befogadja őket Paradicsomába.

A csalogány és a rózsa” kismadara megsajnálja a szerelmes diákot, és szíve vérével fest vörösre egy rózsát, hogy a fiatalember átadhassa azt kedvesének. „A halál nagy ár egy piros rózsáért – kiáltotta a csalogány – és az élet mindenkinek drága kincs! Olyan jó elüldögélni a zöld erdőben és figyelni a napot aranyszekéren és a holdat gyöngyös kocsiján. Édes a galagonya illata, édes a völgyben rejtőző harangvirág és dombokon nyíló hangafű. De a szerelem többet ér, mint az élet, és mi egy madár szíve az emberi szívhez képest?” Arról már nem tehet szegény, hogy a lány végül semmibe veszi az ajándékot.

A szomorkás történetekben vissza-visszaköszön az égi igazságszolgáltatás motívuma. A szegények iránti részvétből egyszerű ruhába bújt ifjú királyt az isteni kegyelem öltözteti díszbe: fehér ingét aranyszínű fény ragyogja be, a koronaként és jogarként szolgáló száraz faágak pedig virágba borulnak. A csoda láttán az addig kevély püspök alázattal hull térdre, és elismeri: „Nálamnál nagyobb az, aki megkoronázott téged!”

„Az önző óriás” úrrá lesz gyarlóságán, és befogadja otthonába a játszani vágyó gyermekeket. Sőt: a legkisebbnek segít feljutni az egyik fa tetejére. Őt ugyan nem látja többé, csak évekkel később, a már megöregedett óriás előtt jelenik meg ismét a titokzatos Gyermek: „Egyszer megengedted nekem, hogy itt játsszam a kertedben, ma pedig te jössz el hozzám, az én kertembe, a Paradicsomba.”

Szerencsére olykor ezen a világon is jótett jár jótettért cserébe: „A milliomos modell” különc hőse gazdag nászajándékkal hálálja meg az ifjú Hughnak azt az aranyat, amelyet koldus-álruhában kapott tőle. „A csillagok fia” című történetben a szépsége miatt kevéllyé és gonosszá lett ifjút megérdemelt balsors töri meg. Végül felébred szívében a szánalom az elesettek iránt, és jótettei saját életét szintén boldogra fordítják.

A fentieken kívül még jó pár mese szerepel a kötetben, például a „A híres-nevezetes rakéta”,  amely a gőgöt állítja pellengérre. „Az infánsnő születésnapja” pedig az önzés pusztító erejének szomorú példája.

A népmesei-tündérmesei motívumokat rejtő novellák rövidített változatban gyakran felbukkannak gyermekeknek szóló gyűjteményekben, ezért egyik-másik talán ismerősen cseng. Mégis érdemes őket felnőtt fejjel (újra)olvasni – sőt, talán épp így válnak igazán érthetővé. Az örökzöld mesék a fordítások mellett angol eredetiben is szerepelnek könyvtárunkban.

(Budapest: Aliena, 2013)