Lucy Strange: A fülemüleerdő titka

Lucy Strange könyve jó példa arra, hogy érdemes YA könyveket olvasni felnőtt fejjel is, mert gyönyörűen végiggázol az ember lelkén, hogy aztán egy rózsaszín naplementébe tekintve az ember rájöjjön, hogy mégis van remény, újra lehet kezdeni, fel lehet állni a legnagyobb bánat mélyéről is. Legalábbis ez volt számomra az egyik elsődleges üzenete a regénynek, és azért a pozitív szemléletért külön becsülöm ezt a könyvet. A történet 1919-ben játszódik, ahol Anglia a háborút próbálja kiheverni, Henry (Henrietta) családja pedig saját személyes tragédiájuk feldolgozása miatt vidékre vonul. Szűk egy év telt el azóta, hogy elvesztették Robertet, Henry bátyját, az édesanyát pedig maga alá gyűrte a depresszió, képtelen gyászával megbirkózni. Henry a 12 életévével igyekszik összetartani széteső családját, amit nem könnyít meg a vidéki orvos, aki az anya elesettségében saját szakmai előmenetelét látja és a korai pszichiátria skáláján fellelhető legszélsőségesebb kezelésnek is alávetné Henry anyját és alig várja, hogy elmegyógyintézetbe zárathassa az instabil asszonyt. Henry viszont titokzatos segítőtársra lel a házuk melletti Fülemüle erdőben, akiről egy darabig nem tudhatjuk biztosan, hogy valóban létezik-e vagy csak a kislány fantáziájának szüleménye… Az egész szöveg szép és hangulatos. Nem egy túllírizált, művészkedő, elszállt szemétdomb, mindennek meglesz a helye, a magyarázata és nagyon megnyugtatóan és meghatóan le tudja zárni, anélkül, hogy giccsbe fordulna.

Budapest: Manó, 2018