SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
A Baumgartner egy önéletrajzi elemeket is bőven felhasználó, ezúttal az életvégi számvetést középpontban állító, és a korábban megszokottakhoz képest minden tekintetben (legyen az a történet csavarossága, vagy a narratív trükkök bonyolultsága) jóval visszafogottabb kötet. Megjegyzem: ez azonban nagyon is jól áll neki.
Casati regénye új életre kelti az ókori mítoszt és új oldaláról mutatja be a paráznának és gyilkosnak kikiáltott királynőt.
Kicsit nehézkes a mai rohanó életünkhöz szokott ember számára az 1800-as években íródott irodalmi szöveg olvasása, de megéri. Sőt, az a véleményem, minden nőnek egyszer át kéne rágnia magát ezen a könyvön – hiszen mégiscsak a szingliregények ősei közül való.
Egyszerre memoár, tudatfolyam-leírás, generációkon átívelő családkrónika, és akkor a levél- és drámabetétekről még nem is beszéltünk.
Egy különös, tragédiákat őrző és tragédiák felé futó kisregény, amely megkérdőjelezi az összes olyan közhelyet, amelyet egy lektűrrel vagy egy lektűrszerzővel kapcsolatban meg szoktunk fogalmazni magunknak.
A Majdnem negyven szövege pedig magával ragadó, néha kicsit túl direkt, néha vicces, néha kétségbeejtő, pont, mint egy majdnem 40 éves egyedülálló anya élete.
A Stoner az, ami miatt az irodalmat kitalálták: nem a sekély igazságok, hanem a jelentéktelen apróságok szép megfogalmazása, a stílus és a mondanivaló csodálatos egysége. A könyvből árad a csendes szomorúság, mégsem szomorú.
Aubert minden egyes mondatával egy generáció, sőt, még inkább egy konkrét életszakasz problémáját jeleníti meg: a modernkori fiatal nőét, aki nem tudja eldönteni, mit szeretne. Szeretne „szabad” lenni, és kötöttségek nélküli kalandokban részt venni, szeretne sikeres lenni a szakmájában és messzire jutni a ranglétrán – de miért rándul szinte feloldhatatlan görcsbe a gyomra, mikor legjobb barátnője bejelenti, hogy terhes? És miért viselkedik kifejezetten ellenségesen, mikor egy friss házaspár meghívja magukhoz, hogy tekintse meg új otthonukat? Aubert szereplői a két véglet között vergődnek, ide is, oda is húz a szívük.
A Bánat és öröm lényegében hosszabb-rövidebb (néha csak egymondatos) naplóbejegyzésekből áll, amelyek azt hivatottak retrospektíven feltárni, hogy a főszereplőnek, Marthának hogyan futott zátonyra a Patrickkel való házassága, amelyben erős szerepet játszott egy diagnosztizálatlan mentális betegség.
A „Mérgezés” mégsem a lelki szenvedésben, kapcsolati problémákban dagonyázó történet, hanem feszes, kíméletlenül pontos lélekrajzzal megírt, magával sodró dráma. Szó szerint kemény regény. Krimikedvelők akár a „whydunit” polcra is nyugodtan feltehetik. Az olyan, sajnos egyre ritkább történetek közé tartozik, amik elolvasás után még napokig, hetekig, sőt talán örökre ott visszhangzanak bennünk.