John Carroll: Jézus, a Létező
Jézus a nyugati világ szellemi atyja. Milyen ember lehetett ő valójában? Vajon megállná helyét a modern világban, melyet megrendített az értelmi zűrzavar?
Jézus a nyugati világ szellemi atyja. Milyen ember lehetett ő valójában? Vajon megállná helyét a modern világban, melyet megrendített az értelmi zűrzavar?
Ritkán járok utána a szerzőknek – félek csalódástól – de itt megkerestem Kathrine Arden honlapját, mivel szórakoztatott a gondolat, hogy milyen egzotikusnak érzik az amerikai szerzők az orosz folklórt. A csajnak van némi kötődése keleti szomszédainkhoz, élt Moszkvában össz-vissz szűk 2 évet. Az a tény minden esetre vicces, hogy egy fagyos, havas orosz történetet írt meg Hawaiin.
Az elszigetelt és zárdai szigorúságú haszid közösségben felnövő Deborah Feldman élettörténete az akarat diadala. Megpróbáltatásairól és kitöréséről szóló botránykönyve, az Unortodox felszabadító erejű olvasmány.
David Safier sorai azonban eloszlatták ezt a feltételezésemet, mert még ha nem is mindennapi a történet, és kissé furcsa a sztori a földi halandók számára, még sincs benne semmi gúnyolódás a hit vagy a vallás felett, legalábbis én nem éreztem ki belőle ilyet. Sőt: miután elolvastam a könyvet, az az érzésem támadt, hogy ez inkább egy olyan mű, ami modern nyelven íródva, kissé meseszerűen, néhol vicces, néhol megható történetbe ágyazva mutatja meg a jót és a hitet is.
Tulajdonképpen a könyv második fele talán éppen azért is olyan hatásos, mert a nem túl izgalmas és eredeti felvezetés után óriási váltást jelent a háború borzalmairól olvasni. Egészen addig a pontig olyan, mintha egy Harry Potter-kötetet kezdtünk volna lapozgatni, ami egy ponton hirtelen átment Trónok harcába. Az iskolai hétköznapok bemutatását felváltják a különféle kegyetlenségek meghökkentően részletes leírásai, a kezdeti óvatos optimizmust pedig a növekvő reménytelenség. Az éles hangulatváltás mellett pedig különösen érdekessé teszi a könyvet a romantikus történetszál hiánya és az is, hogy a szerző nem igyekszik szimpatikussá tenni a központi karaktert.
Természetesen azt, amit a legkevesebben jósoltunk, de tán a legtöbben vártunk tőle: folytatás helyett kvázi-kiegészítést ír, úgy, hogy az érvényes lehet a sorozat mellett is (hisz simán belesimulhat June sorozatbéli útja, legalábbis eddig), de olvasható és érvényes a sorozat ismerete nélkül is. A szolgálólány (ki az eredeti regényben névtelen) meg is jelenik, meg nem is. Meséje (mely az eredeti regény zárásában megjelenített történelmi konferencia résztvevői előtt még kétes hitelességű) folytatódik is meg nem is. Szerzőnk fókuszt vált, új elbeszélőket választ és más kontextusba helyezi Gileád kétes tündöklését és bukását.
Raziel arkangyal egy nap az emlékeitől megfosztva, emberi testben ébred Amerikában. Semmit nem tud erről a világról, ezért sok időbe telik neki beilleszkedni. Aztán mire végre megtalálja a helyét, és kezd megbarátkozni a gondolattal, hogy halandóként kell élnie, megjelenik Uriel arkangyal, aki közli vele, hogy eltűnt a minden égi és földi tudást tartalmazó könyv, amelyet egykor ő adott oda az embereknek. Uriel megígéri Razielnek, hogy visszaszerzi neki az angyalszárnyait, hogyha megtalálja a könyvet. Segítőtársat is ad mellé, egy elkárhozott lélekből lett démon személyében. De hiába vannak ketten, és hiába kapnak térképet is a könyvhöz, a keresés nehezebbnek és kalandosabbnak bizonyul, mint gondolják. Az idejük pedig véges.
A legkülönbözőbb témák apropóján etikai kérdéseket boncolgat ebben a kötetében Umberto Eco, napjaink egyik legtekintélyesebb értelmiségi hangadója, akinek a neve most is, mint mindig, sokunk számára egyet jelent a legnemesebb szellemi izgalommal.
A disztópia egy hálás állatfaj. Minden szerző arra a problémára tud reflektálni, ami szerinte a legjelentősebb, így könnyen értelmezhető társadalmi kritikaként. Naomi Alderman a nemek közötti egyenlőtlenséget emelte ki ebből a körből és írt hozzá egy fantasztikus regényt.
Teljesen valósághű, és ahogy olvastam teljesen beleképzeltem magam. Fantasztikus!