Karina Sainz Borgo: Megy le a nap Caracasban
Sainz Borgo regényében általános tételként fogalmazza meg, hogy a haláltól való folytonos rettegés, az éhezés sikeresen semmisít meg mindennemű erkölcsi érzéket.
Sainz Borgo regényében általános tételként fogalmazza meg, hogy a haláltól való folytonos rettegés, az éhezés sikeresen semmisít meg mindennemű erkölcsi érzéket.
A kortárs francia irodalom egyik legjelentősebb írójának rendhagyó önéletírása egy nemzedék történetét beszéli el, annak minden vágyával, félelmével és hiedelmével együtt, bemutatva, hogyan alakult a francia társadalom a 40-es évek óta. Az Évek a hét könyve, amely tárgyak, emlékek, érzetek és benyomások elgondolkodtató gyűjteményével mesél a hétköznapokból összeálló életidőről és a női sorsról.
Chanel érzéketlen és számító, de a könyv írója nem engedi elfeledtetni az olvasókkal, milyen tragédiákat élt át a díva, ezzel átadja az olvasónak azt a feladatot, hogy ítéletet mondjon Coco felett. Erkölcstelen náci kém? Egy körülményeknek kiszolgáltatott báb? Megtört szívű nő? Vagy egy érzéketlen vamp?
Sokan azt mondják, a mi generációnknak az a tragédiája, hogy nincs tragédiája, de ezek a versek éppen ennek az ellenkezőjéről beszélnek. Vannak itt tragédiák, csak meg kell tanulnunk meglátni őket és szembenézni velük. A félrenézés nem fogja semmissé tenni se a nőkkel szembeni szexizmust, se a szegénységet, se a túltermelést, se a karantént, se a toxikus kapcsolatokat. El kell döntenie az olvasónak, hogy lányaiba félelmet akar nevelni, vagy őszinteséget.
Generációk okoznak egymásnak traumákat, néha azt adják tovább, amit örököltek, ám ezek a stefánssoni szövegvilágban nem eleve elrendeltetett sorsok, a következő nemzedékben a tanulságok érvényesítésével kiválthatóak. Ásta egyfelől kibontakoztathatja képességeit, másfelől viszont tragédiája, hogy elhagyta az anyja, ahogy aztán az ő gyerekét is más neveli. Fél a közelségtől, ezért mindig későn érkezik. Egyre több önvádat halmoz fel, ahogyan gyűlnek körülötte a halottak, akiktől nem búcsúzott el. Nem írta meg azt a levelet, nem mondta meg nekik, hogy mit érez. A címszereplő neve egyúttal kihívás a sorsával szemben, hiszen szeretetet jelent.
Oksanen legújabb regényében egy szórakoztatóipari gépezetet működtetve mutatja be a meddőségipar működését. A világrendszer perifériájára vetett egyén kényszerpályáját láttatja úgy, hogy a korábbi műveiben megjelenő női traumák témáját viszi tovább.
A regény két kérdés köré épül, miközben számos másikat is felvet: hogyan emlékezünk és hogyan felejtünk olyan tragédiákat, amelyek láthatatlanul a testünkbe égtek; valamint mihez kezdünk, ha nem találunk se otthont, se nyugalmat. A trauma a regény végéig töredékes marad, első olvasatra akár fordított krimiként is olvasható a szöveg, de valójában sosem azon van a hangsúly, hogy mi történt, hanem hogy mit okozott a történés.
A Hová lettél, szép világot én mégis épp azért szeretem, mert volt valami nagyon emberi abban, ahogy Alice meg Eileen, miközben a világ állapota miatt szoronganak és az élet értelmét keresik, leginkább mégiscsak arra vágynak, hogy valaki most szeresse őket. A szeretet utáni vágyukat pedig olyan átélhetővé tette Rooney, hogy attól én biztosan megszerettem őket.
A Cilka utazása azért sokkoló olvasási élmény, mert rádöbbenti az olvasót, hogy az az embertelenség és kegyetlenség, ami a náci haláltáborokban körülbelül négy évig tartott, a szovjet megfelelőjükben jóval tovább, még Sztálin 1953-as halála után is rettegésben tartotta az embereket. A történelem nemcsak, hogy megismétli önmagát, de sokszor nem is ismétlésről van szó, hanem a régi rémtettek észrevétlen folytatásáról.
Az elszigetelt és zárdai szigorúságú haszid közösségben felnövő Deborah Feldman élettörténete az akarat diadala. Megpróbáltatásairól és kitöréséről szóló botránykönyve, az Unortodox felszabadító erejű olvasmány.