Elif Shafak: Az eltűnt fák szigete
Elif Shafak regényében egy török és egy görög fiatal szeret egymásba ebben a megosztó és tragikus történelmi időben, a múlt terheit azonban később nemcsak nekik kell cipelniük, hanem a gyereküknek is.
Cimke: Anglia
Stacey Halls: Familiárisok
Megkapó történet hivatástudatról, barátságról, megbocsátásról és szerelemről. Két különleges nő sorsa a 17. századi Angliában.
Maggie O’Farrell: Hamnet
A Hamnet úgy vázolja fel a drámaíró korai pályakezdését, családi hátterét, belső alkotói vívódásait, hogy a fókusz nem rajta, még csak nem is a címszereplő fiún, sokkal inkább Shakespeare feleségén, a regénybeli Agnesen van. Shakespeare úgy válik tehát az O’Farrell-könyv kulcsalakjává, hogy valójában végig mellékszereplője a Hamnetnek, Maggie O’Farrellt pedig mintha jobban izgatta volna a szerelem, elszigeteltség, kibontakozás, gyász stációit végigjáró feleség alakja, aki szerinte nem mellesleg nagyban hatott egy páratlan életmű alakulására is.
Alix E. Harrow: Tízezer ajtó
A Tízezer ajtó központi témája a kirekesztés, az előítéletesség és az ebből fakadó sorsszerűség: miként determinálódik valaki sorsának alakulása a származása, bőrszíne vagy éppen társadalmi megítélése által? A könyv hangsúlyozza, hogy a sztereotípiák akarattal, hittel és kitartással meghaladhatók.
Aldous Huxley: Szép új világ
Számomra nagyon meghatározó könyv ez, mert egy olyan jövőképet vetít elénk, ami már nincs is olyan messze és nem kizárt a megvalósulása. Ajánlom mindenkinek, aki szereti Orwellt és a fiktív jövőképeket.
Nick Hornby: Olyan, mint te
Vajon mi a közös a Brexitben és egy olyan párkapcsolatban, amiben a felek közt sok a különbség? Látszólag talán semmi, Nick Hornby új regényében azonban a kettő mégis párhuzamba kerül, méghozzá nem is akárhogy. Az Olyan, mint te egy huszonkét éves fekete srác és egy negyvenes fehér anyuka szerelméről mesél, de persze nem csak egyszerű lovesztori, hanem nagyon pontos társadalmi szatíra is, amely a maga árnyaltságában mutatja be a mai Anglia helyzetét. Amiről pedig a leginkább szól, hogy hányféleképpen csúszhat félre a kommunikáció, és mi köze ennek az emberek közti egyre növekvő szakadékhoz.
Arsène Wenger: Életem piros-fehérben
Arsène Wenger a rá jellemző stílusban veszi végig élete és karrierje legfontosabb állomásait önéletrajzában, ami nem csupán futball- és sportkönyvként, de akár életvezetési útmutatóként is megállja a helyét. A francia szakember autobiográfiája azonban nem nyitja szélesre a magánéletére néző ablakokat, és a szöveg gazdaságossága épp annyira erénye, mint amennyire az egyik legfájóbb pontja is.
Daphne Du Maurier: A Manderley-ház asszonya
Daphne du Maurier legnépszerűbb regénye lenyűgöző mértékben áll ellen a porosodásnak. A több mint hetven éves A Manderley-ház asszonya nemcsak nyelvezetében hat frissnek; főhősével ma is bárki tud azonosulni, aki érezte már úgy, hogy összenyomja őt párja volt kedvesének emléke.
Max Porter: A bánat egy tollas állat
Engem mindenesetre most is magával ragadott a Varjú alakja, így Porter műve egyfelől egy méltó főhajtás a nagy előd előtt, másfelől azonban egy nagyon is egyedi, nagyon is személyes alkotás, ami egyszerre vicces, szórakoztató és szomorú. Bár jelentősége nem lehet akkora, mint a nagy elődé, de így is jó belépő lehet a Hughes-életműbe – de természetesen azért önállóan is megállja a helyét. Mindenesetre ajánlom.
Agatha Christie: Tíz kicsi néger
Megítélésem szerint a regény hangvétele alapvetően eltér attól, amit Christie-től megszokhattunk. Ebben az esetben sokkal több a belső monológ, ami a mondatok hosszúságában és a szóhasználatban is eltér az események olykor kissé szikár leírásától, ráadásul hiányzik a detektív figurája is. Arról nem is beszélve, hogy a „mindenki mindenre és mindenkire gyanakszik” megoldásnak köszönhetően a Tíz kicsi néger műfajilag sokkal közelebb áll a rém-, mint a detektívregényhez.